A "hegy" története

Schottenfeld-ről (Skótmező) indulva, a Schildkrotgasse-n át (Teknősutca) be a Störergasse-ra (Zavargó-köz), a sarkon be a Schwabengasse-ba (Svábok útja), majd lefele a Mordgassel-ig (Gyilkos-köz) és máris ott van. Remélhetőleg. Talán még egy ugrás az Entengasse-ba (Kacsa-köz), ki tudja:

Neubau az évszázadok során. A mai Neubau nevű kerület különböző elővárosokból vagy azok bizonyos részeiből alakult ki. St. Ulrich, Alt-Lerchenfeld, Neubau, Spittelberg, Mariahilf, Laimgrube és Schottenfeld egy jó darabig egymástól többé-kevésbé függetlenül és különböző irányban fejlődtek. Különösen Spittelberg tűnt ki közülük, mindenekelőtt magas fekvése miatt. A XV. században még tehenek, birkák és kecskék tekintgettek le legelőikről a közeli Bécsre. Az első valódi uradalmi birtok a Bürgerspital (Polgári Kórház) volt, amely az elővárosnak a máig is érvényben lévő nevét adta.

Az 1525-ös év óta az uradalom különböző cserék és hozzávásárlások révén megnagyobbította a területeit, úgyhogy gazdát cseréltek a sáfrány-, valamint káposztaföldek, a szőlők, a gabona- és egyéb termőföldek, rétek. Szabad tulajdonosként rendelkezett a Bürgerspital földbirtokai felett. Majd 1638-ban a Passau-i templombirtok ura, Karl Freiherr von Kirchberg A.D. vette át az uradalmi jogot, és ezt követően a Neustiftgasse-tól délre fekvő telkeket felparcellázták és évi 1 guldenért bérbe adták. Ez volt az első lépés a ma is fennálló házalakzatok felé.

Àm az új birtokos nem sokáig örülhetett az újonnan megszerzett területeinek; 1683-ban már a szelíd állatok helyett földekre éhes török földesurak tekintgettek lefelé a hegyről a városra. Nem volt ez újdonság – már megtette ezt 1462-ben Viktorin, a bőm király fia is, mindamellett kevesebb sikerrel. Később pedig, 1809-ben ugyanezt vitte véghez Napoleon, az 1848-as forradalom évében pedig a reakció zászlaja alatt Windisch-Graetz szállta meg a hegytetőt.

De visszatérve a törökökre. Kevés épület maradt meg sértetlenül, ezért elvonulásuk után nagy iramban fogtak hozzá az újjáépítéshez. Az eredeti uradalom visszaszállt a Bürgerspital-ra, amely kis területen lehetőleg sok házat épített fel. Lakbérek elérhető áron – a beszedett pénzek pedig visszaáramlottak a „szociális rendszerbe“.

A XVIII. sz. elejére gyakorlatilag lezárult a beépítés szakasza; egy korabeli várostérképet szemlélve lényegében felismerhetők a mai utcák körvonalai. Jellemzőek voltak a kis parcellák, az emeletes házakban pedig körgangos belső udvarok voltak, amelyek átlagosan nem voltak nagyobbak 50 m²-nél, kicsi vagy alig számbavehető kertek, a csatornarendszer hiánya, sűrűn egymásra halmozott, mai szemmel nézve idillikus keskeny kis utcák, annakidején legalábbis egészségtelenek voltak. Mindenesetre olcsó volt itt lakni és azok számára, akik semmit vagy majdnem semmit nem engedhettek meg maguknak, ez már önmagában is nyomós ok volt arra, hogy Spittelbergre költözzenek. Hiszen ha az embernek nincs semmije, akkor nincs vesztenivalója sem. Ez egy további lépés volt a „kedvtelés és az érzéki örömök“ irányába; olyan fogalmak ezek, amelyek Spittelberget – legalábbis a fogyasztók szemszögéből nézve – mind a mai napig alapvetően meghatározzák.

1795 után Bécs város Tanácsa vette birtokba az uradalmat, kereken tíz évvel azelőtt 138 házat számláltak 6000 lakossal. A legtöbb házat kétemeletesre építették; a földszinten számos kicsi üzlet, illetve sokkal inkább vendéglő kapott helyet, legalábbis minden másodikban volt egy belőle. Legtöbbjük nagyon kis helyre bezsúfolt bordélyház volt. A lakások általában egyetlen szoba-konyhából álltak, a tetőtérben pedig gyakran csupán fadeszkákkal elválasztott „kamrahelyiségekben“ laktak az emberek, legtöbbször egyedülálló hölgyek.

Mai szemmel nézve, holott gyakran idealizálva ábrázolják, az ott élő embereknek valószínűleg nemigen volt okuk a nevetésre. Àm az az erő, amely olyankor keletkezik, amikor az ember úgy istenigazából beleveti magát az élet örömeibe, bizonyára már annakidején is magávalragadó érzés volt. Mindegyik társadalmi rétegből csakúgy özönlöttek az urak a hegyhez, hogy itt hozzájuthassanak mindahhoz, amit másutt nem kaphattak meg. Meg is fizettek érte rendesen: ráment sok pénzük, és gyakran bizony az egészségük is.

Örömlányok, szélhámosok, utcai zsonglőrök, hírtudósítók, írók, artisták... Olyan emberek, akik legendákat szőttek. A bordélyházak szomszédságában különböző vándorszínész-társulatok színdarabokat adtak elő az ún. fabódékban – a mai napig láthatóak a spittelbergi színházban–, a szabad tereken, vagy a vendéglőkben; mindez a II. József által 1776-ban kiadatott, a színészek szabadságát biztosító rendelet által vált lehetővé.

Utcai dalosok, hárfások és énekesnők szájából zengtek az ugyancsak pikáns spittelbergi dalok. Ezeket is elő lehet adatni mind a mai napig a „Spittelbergi Színház“-ban, persze ahhoz képest jóval "illedelmesebb" hangnemben.

Az életet tükröző színtér, magávalragadó hangulat, egy kis lázadás, egy leheletnyi anarchia – mindez csalogató volt és túl sok minden azóta sem változott itt. Holott jó néhány korabeli uralkodó időnként megpróbálkozott különböző, erkölcsi értelemben vett „tisztító akciókkal“, ezek azonban többnyire kudarcba fulladtak. Ìgy II. József is megkísérelt egy ilyet azáltal, hogy 1789.jan.1-jével a Császári-Királyi Szabadalmi Hivatalt áttelepítette a Gutenberggassé-ba, annak a reményében, hogy a sok tiszteletreméltó hivatalnok jelenléte majd véget vet az ott burjánzó „szabados életnek“. Èpp ellenkezőleg: csúfos kudarccal végződött ez a kísérlet. A császári-királyi hivatalnokok olyanyira megörültek az új, izgalmas környéknek, hogy rövid időn belül jókora „anyagi fellendülést“ idéztek elő. Egyik-másik leány még a hivatal épülete előtt is felismerte az „afféle urat“ és nagy szívélyességgel ily módon köszönt oda neki: „Szervusz malackám, hát te meg mit keresel ott?“.

Spittelberg határai lényegében már ki voltak jelölve: a Neustiftgasse–Faßziehergasse–Burggasse–Stiftgasse–Siebensterngasse–Breite Gasse–Museumstraße vonalán. 1861-ben Spittelberg a hetedik bécsi tanácsi kerület részévé vált és Neubau-nak (=Ùjépítmény) nevezték el. A hegyet a városhoz csatolták, a városfalakat pedig ledöntötték. Ténylegesen is „új építmény“-ek nőttek ki a földből.

A Biedermeier-korszakban feljavulóban volt ugyan a környék rossz hírneve, a szociális és a történelmi változásokkal párhuzamosan viszont rohamosan elkezdett romlani az épületek állaga, és még a XX. század elején is „Red Light District“(piroslámpás kerület)-nek nevezték Spittelberg-et, holott az örömlányok elől el volt zárva az út a felé a társadalom felé, amely hasznot húzott belőlük. Az 1.világháború alatt aztán végérvényesen kialudt a Piros Lámpa.

A 2.világháború után fokozatosan romba dőltek a házak a hegy környékén és tervben volt, hogy átadják a helyet egy óriási bérházkomplexusnak. Néhány lakó és művész ellenállást mutatott, így az éleseszű várospolitika elhatározta, hogy felvásárolja és felújítja a házak többségét. Ezért van az, hogy Spittelbergen nagyon jó állapotban lévő, igényes stílusban restaurált Biedermeier-házakat találhatunk. Ezek, valamint a szűk, zegzugos kis utcák, terek Spittelbergnek ma is „falusi jelleget“ kölcsönöznek, holott – sok más elővárossal ellentétben – sohasem volt az. Egy olyan hangulatos „falucska“ ez, amely hosszabb itt-tartózkodásra invitálja az embert, és amely még sok mindent elmesél a történelméről mindazoknak, akik képesek ráfigyelni.